Amikor a lőpor beszélni kezd

Újabb Kontinens, újabb kihívás

A beszivárgás a sötét leple alatt kezdődött, és hozta magával az igazi megpróbáltatást. A hőség nem csak meleg volt. Olyan volt, mintha a föld maga is lázban égne. A levegő nehéz volt, párás és mozdulatlan. A ruhájuk átázott az izzadtságtól, még mielőtt bármit is tettek volna. Az erdő ritkásnak tűnt a műholdképeken, de a valóságban minden lépésnél másba kapaszkodott a bozót. Tövisek, szúrós indák, liánok, minden arról szólt, hogy lassítsák őket, hogy elárulják a jelenlétüket. A csendet csak a furcsa hangok töltötték meg, távoli állathangok, neszek a lombok között, néha pedig túl közelről hallott mozgás. Tudták, hogy a térképen nem szerepel minden veszély. Lehettek ott kígyók, pókok, skorpiók de akár ragadozók is. De nem ezek voltak a legveszélyesebbek. Az emberi hang a bokrok mögött mindig többet jelentett. A zaj nem visszhangzott, mert elnyelte a növényzet. Ez az erdő nem csak takart, de figyelt is. Az őrmester szólni akart, de csak intett. Előtte egy tisztás, ami túl nyitott volt ahhoz, hogy kockáztassanak. Inkább megkerülték, még ha további egy óra gyaloglást is jelentett. A cél még messze volt, de már nem volt kérdés, hogy ez nem csak egy bevetés volt. Ez próbatétel volt. A természet, az idő, a test és az akarat határainak próbája. Számtalanszor megtette, átélte és átérezte a fiatalok lelki állapotát. Azokét, akik először voltak vele. Akik először látták Afrikát, először érezték a dzsungel erejét, ahol a természet is ellenség tud lenni.

Az Őrmester úgy döntött, muszáj megállni. Nem a tempóval volt gond. A testek kezdtek felmondani. Intett, majd halkan szólt a mögötte levőnek: „15 perc”. Egy félig kiszáradt patakmeder oldalán húzódtak meg, alacsony sás és tüskés bozót takarta őket felülről. Innen nem látszottak sem a levegőből, sem oldalról. De ők sem láttak semmit. Ez volt az ára a védelemnek. Nem beszéltek. Csak csendben feküdtek, félig a hátizsákokra dőlve, a ruhájuk már nem is volt nedves, teljesen átázott az izzadtságtól. Az egyik katona csendben próbálta letörölni a nyakára tapadt rovarokat.

Az Őrmester némán ült és azon elmélkedett, hogy meddig fogja bírni ezt. Már tizenkét éve csinálta és érezte az évek kopását a testében. De valami hajtotta őt előre. Valami láthatatlan energia. Egy belső hang, amit nehéz helyzetekben hall az ember, nem mindig hangos, nem is feltétlenül „beszél”, de ott van, és visz tovább, amikor már minden más feladná. Az ember nem tudja, honnan jön ez a hang. Talán az első kiképzésről, talán otthonról, de az is lehet, valami mélyebb helyről, amit csak azok ismernek, akik már néztek szembe a határaikkal. A határokkal, amikor az izmok nem engedelmeskedtek többé, a lépés már nem volt mozdulat, csak szándék, és amikor a tüdő kapkod a levegőért. Az ember teste ilyenkor már nem eszköz, csak egy akadály, amit vonszolnia kell magával, ahol a test már nem kérdez. Ahol a fájdalom már nem új, csak ismert. Ahol az ember nem mozog, hanem kitart. Ez az a pont, ahol a fizikai határ átléphető, de csak akaratból. Bennük ez megvolt és ezért lehettek akkor ott, abban az afrikai országban. Mert részei voltak azon keveseknek, akik ezt meg tudták tenni.

Az Őrmester szólt: „indulás”. Nem volt messze a hely, amit a bázison kinézett a térképen. Minden egyszerűbbnek tűnt papíron, mint a valóságban, amikor úgy ítélte meg, hogy az a hely megfelelő lesz. Egy kisebb vízesés. Ami az életet jelenti, a túlélést, olyan helyen, ahol nem lehet egyszerűen megnyitni a csapot.  

A menetelés alatt már nem számolták a lépéseket. A dzsungel olyan volt, mint egy élő test, nyirkos és forró. Már minden egyes méterért meg kellett küzdeni. Az Őrmester újra megállt, letérdelt és maga elé terítette a térképet, majd előhúzta a GPS-t. Bármennyire is hátráltatta őket ez a folyamat, elkerülhetetlen volt. Itt nincsenek utak, táblák, vagy egy helyi lakos akitől útbaigazítást kérhetnének. A kis eszköz pár másodpercig kereste a műholdakat, majd pontos értéket villantott fel. Újabb iránytű állítás és egy „psz” elég volt ahhoz, hogy a többiek kövessék őt.

A hátizsák szorította a vállat, a ruhájuk átázott, a bakancsuk belsejében már nem lehetett különválasztani az izzadtságot a sárban összegyűlt víztől. Az arcukon a szúnyogcsípések lüktettek, a szemüket csípte az izzadtság, és minden mozdulat egy újabb döntés arról, hogy „még egy kicsit tovább.”

Aztán valami változott. A talaj puhább lett, a levegőben más volt a páratartalom, és ott volt az a hang. Csobogás. Finom, távoli, de kétségbevonhatatlan. Az Őrmester megállt, először nem is hitt a fülének.

A tizedes, aki az Őrmester mögött volt, csak ennyit mondott halkan, szinte suttogva: „víz”. Nem rohantak. Tisztában voltak vele, hogy ami nekik túlélés, az másnak is az lehet. Mindannyiukban ott volt a vágy, csak belefeküdni a vízbe, lehűteni a felhevült testüket és határtalan mennyiséget inni belőle.

Fél óra, addig vártak a többiek, amíg az Őrmester és a tizedes felderítették a helyet. Végtelennek tűnt ez az idő.

Amikor kiléptek a dús növényzet közül és meglátták azt a keskeny, tiszta vizű patakot,
nem volt több parancs, nem volt több protokoll. Csak térdre rogytak, levették a sisakjukat, és lehajoltak. Az első korty nem is volt korty. Inkább kapkodás, szomjúság-tépte reflex. A víz hűsítő volt, és az íze olyan, mintha valaki visszaadta volna a testük egy darabját. Aztán jött a csend.  Nem beszélt senki, csak nézték, ahogy a víz fut. Mert ez az a pillanat, amikor az ember csak van. Nem gondol, nem tervez, nem aggódik. Csak létezik, és minden létezésnek az értelme abban a vízben úszik.

A sötétség már nem volt teljes amikor megérkeztek. Gyenge fényt szűrt át a lombokon. Az éjszaka nem sötét volt, hanem sűrű. Az a fajta sűrűség, amit nem lehet látni, csak érezni. Minden mozdulatnál az ember azt hitte, ott lesz előtte egy tisztás, vagy egy világosabb folt, de csak újabb ágak, levelek, indák. A hold fent volt, de az erdő nem engedte be. A szem órák óta próbált fény után kutatni, de csak árnyékokat talált. A pupillák tágultak, a retinák elfáradtak. Már nem is a látásról szólt, csak az ösztönről. Valami vak éberségről. A lépések óvatosak, hangtalanok voltak. A test halad, de a szem csak remél. Reméli, hogy egyszer valami világosabb jön. És akkor… virradni kezdett. Nem úgy, mint egy napon. Nem tört be a fény, nem robbant át a fák között. Csak lassan, csendesen változott meg az erdő, szürke árnyalatairól színesre. A fekete mélykék lett. A mélykék tompa zöld. A zöld aranyos párával keveredett, és hirtelen látható lett az, ami addig csak sejtés volt. Az egyikük a földre feküdt. Nem szólt, csak nézett. Nem a tájat, hanem a lombkoronák közt betörő napsugarat.

Az Őrmester odasúgta: „Na, most él a szemünk”. És abban a pillanatban minden fájdalom, minden sötétség, minden nesz a háttérbe húzódott. A világ visszatért.

A fizikai megterhelés véget ért, de a feszültség nem csökkent, csak átalakult. A mozgás helyét átveszi a figyelem. A test pihen, de az érzékek most dolgoznak igazán. A hely, amit kiválasztottak, nem volt tökéletes. De semmi sem tökéletes egy ellenséges zónában, csak elég jónak kell lennie.

Elég jó? A dzsungelben ilyen nincs. Csak az van, amit nem lehet látni, nem lehet hallani és nem vezet oda ösvény. Pihenőhelyet választani, ami nem a kényelemről szól. Nem a puha talajról, nem az árnyékról.
Hanem arról, hogy a pihenés közben is harcképes maradj.

Az Őrmester térdelt, kezében az iránytű és a GPS, majd megszólalt: „Itt”. Ezt megjárni csak egy irányból lehet. Mögöttünk meredek, két oldalt bokros, sűrű erdő, előttünk nyitott. Ha jönnének, akkor látjuk őket. Ha mi mozdulunk, van fedezék. Nem kellett több.

Az ellenséget ismerték. Nem voltak képzettek, de volt fegyverük, drog és alkohol keveréke a vérükben, és nem féltek semmitől. Ez nem katonai viselkedés, ez veszélyes káosz. Pont az a fajta, ami éjjel támad. Amikor a szerek a maximális hatásukat fejtik ki. Akik hittek abban, hogy halhatatlanok. Mindannyiuk nyakában ott lógott az amulett, mert a sámán szerint ez tette őket halhatatlanná. Hittek abban, hogy őket az ellenséges golyók elkerülik.

Ezért nem lehetett a véletlenre bízni egy pihenőt sem. Az egyik katona már a földre rogyott, ahogy leültek. Az arca fehér volt, a szeme üres. Nem szólt, csak ivott egy kortyot a kulacsából, majd rádőlt a zsákjára.  Az Őrmester intett. Itt maradunk. Letelepedtek.

Míg a többiek pihentek, a tizedessel körbejárta a környéket, hangtalanul, lassan, mint a szél. Tudta, hogy valahol itt vannak. Nem lehetett messze. Túl sok volt a jel és a térkép is mutatott egy névtelen épületet. Egy volt gazdasági épület, amely körül a lázadás előtt virágzó kakaó ültetvény volt. A dzsungel kezdte átvenni a hatalmat a kakaófák felett. A távolból füst látszódott.
Pontosan tudták, mit kerestek és biztosak voltak benne, hogy ott van.

A megfigyelőn kívül mindenki aludt amikor visszatértek. Nekik is szükségük volt egy pihenőre. Az Őrmester egy földre terített ponyván a hátizsákkal támasztotta meg a fejét. Nem kellett sok és álomba borult. Vagy valami olyasmit csinált, amit alvásnak lehetett nevezni, félig ébren.

Délután volt, a nap közeledett a horizont felé. Az árnyékok hosszabbodtak, a levegő nehezebb lett.
Nem forróság volt ez már, inkább egyfajta lomhán terpeszkedő párás csend, ami az utolsó napfényből és a közelgő est súlyából állt össze. A dzsungel más lett ilyenkor. A madarak hangja ritkult, a nappali állatok már az éjszakára készülődtek, míg az éjszakai állatok érzékei ébredeznek.

 A csapat a bokrok között mozdulatlanul figyelte a környéket. A nap sugarai ferdén szűrődtek át a sűrű lombkoronán.  Az Őrmester a térképet tanulmányozta, míg a fák között már a sötétség kezdett úrrá lenni.

És valahol a mélyben, hirtelen hangok.  Először csak hangfoszlányokat hallottak. Nevetést. Dühös, rekedt, torz nevetést, ami úgy vágott át a dzsungelen, mint egy rozsdaevett penge. Aztán jött a zene.
Valahonnan egy ütött-kopott hangszóróból szólt, nem volt benne ritmus, csak lárma.
Mintha valaki erőből akarná elfelejteni a valóságot.

A lázadók felébredtek. De nem új napot kezdtek, hanem ugyanazt a pokoli rutint, amit minden nap újra lejátszottak. Valaki kiabált. Egy másik röhögött. Majd hirtelen gépfegyver hangja tépte meg a levegőt. Nem célzott lövések voltak ezek. A fegyverek a levegőbe ugattak, mert a lázadók nem akartak harcolni, csak rettegést ültetni mindenkibe, aki hallhatta őket. Nem volt vészjelzés, csak emlékeztető, hogy bármelyik percben megváltozhat minden. Nem támadás volt. Ezek a lázadók nem harcolnak ügyért. Ők uralkodni akarnak, erőt demonstrálni, nem stratégiával, hanem zajjal, káosszal, félelemmel.
Az Őrmester csak suttogva szólt: „Most kezdődik a műsor. Azt hiszik, övék a világ. És ha hagyjuk, tényleg az lesz”. Tudta, hogy Ő rendelkezik a döntési joggal, hogy véget vessen ennek a korlátlan hatalomnak, amivel a lázadók rendelkeztek. Mert ez volt a parancs.

Ezek a lázadók számtalan emberéletet kioltottak. Nem válogattak: gyerekek, asszonyok, öregek.
Nem voltak célpontok, nem volt indok. Csak útban voltak. Falvak égtek porrá, házak omlottak össze a lángokban. Az utak mentén csupán üszkös gerendák, kormos falmaradványok és csend maradt.
Az a fajta csend, amit nem a nyugalom teremt, hanem az, hogy már nincs, aki beszéljen.

És a tettesek?

Fiatalok, rongyos egyenruhában, drogtól tompa tekintettel, akik úgy vitték véghez az egészet,
mintha egy videojátékba szálltak volna be, csak ez valóság volt, és vérrel írták a szabályt. De ők csak a végrehajtók voltak. Valaki a háttérből megfizette őket. Valaki, akinek nem számított ki hal meg, csak az, hogy ki uralja a területet, kié lesz a hatalom, a nyersanyag, a befolyás. Ez nem ideológia volt.
Ez üzlet. És az emberi élet csak tétel volt egy hosszú számlán.

A megfigyelő a távcsövet tartotta a szeméhez. Látta, ahogy egy fiatal fiú, tizenéves lehetett, egyetlen mozdulattal szúrta fel a tűt a saját karján. Injekció, vagy valami hasonló. Utána felüvöltött, mintha győzött volna valami felett, de csak a saját öntudatát temette el még mélyebbre. És körülötte nevettek, ittak, lőttek, és táncoltak a dzsungel sötétjében. Mert nem tudnák, valaki figyeli őket.

Hajnalban csendesedett el a buli. Nem azért, mert véget ért volna. Az anyag elfogyott, a testek pedig nem bírták tovább.

Szétszórva feküdtek a földön, némelyik még mocorgott, de a legtöbb csak nyitott szemmel bámult valahová a semmibe, az álmok és a delírium határán. Totális K.O. – így hívták maguk között ezt az állapotot.

A fák között távolabb a csendet nem a nyugalom, hanem a megfigyelők hozták. Látták az egészet. Figyeltek, jegyzeteltek, számoltak, tanultak. A hajnal halvány fénye lassan átszűrődött a fák között, a nap felkelt.

Délután mozogni kezdtek, lassan és hangtalanul. Az előre felderített pozíciókat foglalták el. Olyan pozíciókban voltak, ahonnan tökéletesen láttak. Nem csak az épületet, nem csak a célpontot, a bejáratokat, az árnyékokat, a visszavonulási útvonalat is. Minden mozdulat, minden négyzetméter a térképen be volt jelölve, elemezve, próbálva. Ha az „A” terv működik akkor minden ideálisan alakul. De a tapasztalat megtanította őket arra, hogy az ilyen ritka.

Nem hibázhattak.

Ezért volt ott mindig a „B” terv. Másik irány, más időzítés. Ha az egyik meghal, a másik lép életbe. És ha ez sem jött be, ha a helyzet szétcsúszott, mint a sár a csizmán, akkor jött a legnehezebb része, az improvizáció. Az, amit nem tanítanak meg kiképzésen, csak a valóságban. Amikor a rádió elnémul, a koordináták nem stimmelnek, és a döntést senki más nem hozza meg, csak te.

Az Őrmester ezt úgy fogalmazta meg egyszer: „A jó terv működik. A rossz terv meghal. Az igazi harcos pedig akkor is él, ha egyik sincs.”

Nem lőttek, még korai volt. A napnyugta volt a legmegfelelőbb. Nem csak a fény miatt, hanem amiatt, amit jelentett, egy véget érő dolgot. Erre vártak. Csendben, türelemmel. A célpont nem tudta, hogy megfigyelik, de valahol mélyen sejtette, hogy egyszer eljön az a nap, amikor kinéz majd az ablakon, akkor visszanéznek rá. Már nem volt sok hátra.

De a fő célpont ott volt. Az, aki számtalan ártatlan életért felelt. Aki megparancsolta a falvak felégetését, aki gyerekeket hurcoltatott el, aki embereket temettetett el élve, csak mert rossz időben rossz helyen voltak. Nem ideológia vezérelte, csak hatalomvágy. Nem ismerte az irgalmat, csak a könyörtelenséget. És most ez a félelem lassan visszatért hozzá.

A katonák nem beszéltek. Az ujj a pihent, a szem a célkeresztben. Minden mozdulat egy éveken át épített döntés súlyával történt.

Az Őrmester csak ennyit mondott: „Ez most nem bosszú, ez egy válasz”. Egy precíz végrehajtás, amit hideg fejjel, fegyelemmel és tapasztalattal visznek véghez. Ez nem hollywoodi akciójelenet. Ez gyors, csendes, hatékony. Olyan, amit csak azok tudnak végrehajtani, akik hosszú idő óta erre készülnek.

A nap már majdnem lebukott. A félhomály puha takaróként borult a dzsungel szélére,
ahonnan a csoport megfigyelte a célpontot. Nem beszéltek. Nem kellett. Minden mozdulatot előre begyakoroltak. Ez nem volt új nekik, csak még egy feladat, amit el kellett végezni. Pontosan.

A fő célpont kint ült a veranda alatt. Egy üveg volt a kezében, mellette két másik fegyveres.  Bent a házban további három ember.

Az időzítés megvolt. A közeli távolság nemcsak technikai előny, hanem mentálisan is más világ. Amikor látod az arcát annak, akit célba veszel. Ez már nem csak távcső és célkereszt, ez valóság.

Minden lövész a saját célpontját vette célba. Az Őrmester csak ennyit suttogott a rádióban:

 „vigyázat a visszaszámlálásra”

• öt
• négy
• három
• kettő
• egy
• -----------

Az öt fegyver egyszerre durrant.  Nem kiáltás volt, nem robbanás, csak az elkerülhetetlen szinkron jele. Egy pillanat, öt lövés, öt találat és elérkezett a végzet. A célpontok már nem léteztek, nem kiabáltak többé. Nem volt segítségkérés, csak a súlyos csend.

A világ, még ha csak egy kicsivel is, megszabadult a rossz egy részétől. Nem lesz több porig égetett falu. Nem lesz több gyermek, aki a fegyverek árnyékában nő fel. Nem lesz több ártatlan, akit hataloméhes drogőrültek rángatnak bele valaki más háborújába.

Az Őrmester jelentett, a rádióba csak ennyit mondott: „Célpont megsemmisítve, kiszivárgás”. Úgy érezte, hogy a világ egy árnyalattal világosabb lett.