Ugrás a tartalomra

Rólam

Maquet Ludovic

Maquet Ludovic vagyok, 19 évet szolgáltam a francia idegenlégió ejtőernyős ezredében Korzikán. Innét indultunk bevetésre a volt Jugoszláviától kezdve sok-sok országon keresztül egészen a Közép-afrikai Köztársaságig, 19 éven keresztül, s ha életben maradtunk, ide is tértünk vissza megpihenni. A légió a mi hazánk! A részleteket megtalálod a könyvemben.

Elsősorban katonának vallom magam, írónak semmiképp. Az ok amiért ez a könyv létrejött, az volt, hogy 2019-ben váratlanul 2 év "plusz szabadidőt" kaptam az élettől, egy börtönbüntetés formájában. Ezt pedig értelmesen kellett kihasználnom, így a könyveben szeretném megosztani az életem során átélt, átlagosnak nem mondható élményeimet.

 

Kérem a könyvet!

 

A lényeg, hogy minden tettemért vállalnom kellett a felelősséget, akár még 26 év elteltével is. Ekkor kerültem a görög fegyházba, majd innét adtak ki Szlovákiába, ahol jóval az ügyem elévülése után mégis bilincsbe vertek. Szabadulásomkor a bíró elmondta, hogy az esetem már egyetemi tananyag lett közben. Legyen ez is tanulság mindenkinek. A részleteket szintén megtalálod a könyvben!

Ha már egy ember tanulni fog a hibáimból a könyv elolvasása után, akkor már megérte.

A következő riportot a TV2 stábja forgatta velem.

További interjúk

Ludo, egy hontalan idegenlégiós

Ludo, egy hontalan idegenlégiós

Mindenkinek van valamilyen képe vagy inkább elképzelése, ami akkor jelenik meg, ha azt a szót hallja, hogy "idegenlégió". Akik még olvasták Rejtő Jenő könyveit, azok a tűző napsütésben pörkölődő mindenre elszánt marcona katonák menetelő csapatát láthatják, akik után csak úgy porzik a levegő, de ha közelebbről megnézzük őket, akkor csupa jókedvű pasit láthatunk, akiknek mindegyike tud valamilyen elfogadható és mókás történetet mondani arról, hogy miért is éppen itt  tengeti életét. 

Aztán vannak a XX. század végének légiós beszámolói, amelyek már a kelet-európai rendszerváltozás után születtek, kis kivételtől eltekintve olyan szerzők tollából, akik egy-két év szolgálat után továbbálltak a idegenlégióból, színes fantáziájuk viszont nem maradt tétlen és olyan történetekkel árasztották el az olvasókat, amelyek szinte minden képzeletet felülmúltak, ám egyetlen hiányosságuk mégiscsak volt, hogy általában nem voltak igazak. 

Ludo Maquet egy új színt hoz ebbe a világba. Nem csak "légiós" könyvet írt, hanem a "légióról" szóló munkát is. Annak ellenére, hogy egy ízig vérig katonáról van szó, csodálatra méltó, hogy a géppisztoly és az ejtőernyő kezelése mellett a tollat is őstehetségként kezeli. Ludo szinte elképzelhetetlenül hosszú időt, 19 évet töltött a francia idegenlégió kötelékében. Ez jóval több idő annál, amit mi, egyszerű olvasók katonaidőként el tudnánk képzelni. Hogy tudnánk akkor azt felfogni, hogy ez alatt az idő alatt a légiós életnek mennyi részlete tárult fel szerzőnk előtt? Ludo azt sem titkolja, hogy a kezdetek kezdetén a kényszer vitte rá, hogy belépjen a légióba, s a sors fintora, hogy a kemény katonát évtizedek eltelte után is számon tartotta a bűnüldözés és egy ártatlannak tűnő határellenőrzés során....

De ez már derüljön ki a könyvből! 

A keménykötésű könyv 424 oldalon, 407 képpel illusztrálva 29,90 euróért vagy magyarországi szállítás esetén 11 000 forintért rendelhető meg megrendelésnél euroban jelenik meg, de a fizetés forintban lesz!).

2019. június elseje

Ez volt az a nap amikor megtörtént, amitől 26 éven keresztül rettegtem. Sosem tartottam magam gyávának, akkor épp 51 éves voltam, erős, kiváló fizikai kondícióban, mégis féltem. Féltem, mi történik majd „azon a napon”. Féltem a bizonytalanságtól.

 

2021. június 10. - A tárgyalás napja

Június 8-án este a létszámellenőrzésnél az őr bejelentette, hogy másnap hozzam vissza a ruháimat a munkahelyről. Másnap volt az utolsó munkanapom, fogvatartottként, havi 90 euróért. Kilencedikén este szintén a létszámellenőrzésen pedig hivatalosan bejelentette a fegyőr, hogy másnap tárgyalás. Tizedikén reggel elköszöntem a kollégáktól, majd a sorakozó után izgatottan vártam az indulást a bíróságra. Hárman voltunk a nyitottról, s kilenc óra körül szóltak a hangszórón, a nevünket olvasva, hogy menjünk le, ahol már várt ránk két fegyőr. Bilincs nélkül, civilben, kívülről megkerültük az épületet, majd egy gyűjtőcellába vittek. A mellettünk lévő cellába három másik srácot hoztak egyenruhában, megbilincselve, a zárt részlegről. A tárgyalóterembe mindannyiunkat egyszerre vittek, leültünk és kezdődött a várva várt tárgyalás. Nagyon izgultam, mert már nem tudtam pozitívan gondolkodni, és azt mondogattam magamnak, hogy nem érdekel, mi fog történni, lesz, ahogy lesz, majd improvizálok a döntés alapján. A bíró felolvasta a nevemet, természetesen felálltam és hallgattam. Kezdődött. A pulzusom legalább 150-et vert. A bíró nevemen szólított és megkérdezte:

– Ön az a légiós?

– Igen, bíró úr.

– Mennyit szolgált?

– Tizenkilenc évet, bíró úr.

– Tudja, emlékszem az ön ügyére még tizenöt évvel ezelőttről, ezért hazamehet, és a jogköröm szerinti legkevesebb büntetést fogom adni magának.

 

1995 - Légió, ejtőernyős ezred, Korzika

Azelőtt még soha nem ültem repülőn. Egy katonai Transall C160-nal repültünk Solenzarába (ejtsd: Szolenzara), a korzikai légitámaszpontra. Igazi élmény volt, de a katonai gépet nem lehet összehasonlítani a civil géppel. Zajos, égett kerozinszag, és vagy túl hideg, vagy túl meleg van benne. Beszélgetni sem lehet, mert semmit sem hallani. A valóság más, mint a filmekben.

A szél felerősödött, és hátizsákkal, FAMAS-szal kellett ugrani. Na, itt már kezdtem aggódni a földre éréstől. A negyedik előtt, mielőtt beszálltam a helikopterbe, elfogott az érzés, hogy nem akarok beszállni, nem akarok most ugrani, és mintha minden lelassult volna. A negyedik ugrásom eredménye egy jó nagy bokaficam lett. Nem tudtam felállni, némán magamba fojtva a levegőt próbáltam tűrni a szúró fájdalmat. A tizedes odafutott, segített felállni, és együtt mentünk a gyülekezőhelyre. Azonnal a gyengélkedőre vittek, ahol az orvos átnézte a lábamat, majd kis jegelés után géllel és fájdalomcsillapítóval lerázott. Szerintem ez komolyabb ellátást igényelt volna, de az orvosnak volt tapasztalata, és az ilyen esetek mindennaposak ugráskor. Azt mondják, minden rosszban van valami jó is, így történt, hogy nem kellett hatot ugrani, a minimumot a jelvényért, mert a helikopternek is távoznia kellett misszió miatt. Az ezredes úgy döntött, megkapjuk a jelvényt négy ugrásra.

1996 Középafrikai Köztársaság, főváros Bangui

Az egyik őrmester megkérdezte, mi lesz a jel, mire a válasz az volt: észre fogod venni. Vasárnap éjjel, ahogy a parancs szólt, körbevettünk az egész városrészt, majd pontosan éjjel egy órakor kikapcsolták az áramot a városban. A jel a támadásra a Puma helikopterek érkezése volt, pontosan hajnali egykor, amelyek támadásba is lendültek. Körözve a lázadók hadiszállása körül, pár száz méter magasan, az egyik húsz milliméteres gépágyúval kezdte lőni őket. A két Puma egymást váltva folytatta a tüzelést, miközben próbálták elkerülni a lázadók által viszonzott tüzet 14,5 milliméteres gépágyúval, megszakítás nélkül reggel hatig. A franciáknak infracélzójuk volt, és nem világító lövedékkel lőttek, így teljesen láthatatlan volt a Puma a magasban. A lázadók viszonozták a tüzet 14,5 mm-es gépágyúval, világítólövedékkel, a helikopter feltételezett irányába, ami a helyzetüket is elárulta. Ezzel csak a mi dolgunkat könnyítették. Minden szakaszt egy AML90-es kis tank támogatott az előrehaladásban, miközben átfésülve az összes házat, vonultunk le a folyó felé. Több százan voltunk, így esély sem volt átcsúszni a karmaink közt. Az, aki nem adta meg magát, az életével játszott. Az összes házon az ajtó be lett rúgva, majd átkutatva. Amikor egy házból tüzeltek a mellettünk lévő szakaszra, egy LRAC 89 AP rakétával viszonozták a tüzet.

Az én feladatom, az volt, hogy az utolsó VAB sofőrjeként szükség esetén elszállítsam a sebesülteket az M’Poko reptérre, a tábori kórházba. A sötétben a sor végén várva azt történt, hogy az egyik házból kijött egy férfi , Kalasnyikovval a kezében. Azonnal rászegeztem a FAMAS-t, a mellettem lévő srác a pisztolyt. Felszólítottuk, hogy rakja le a fegyvert, de úgy megijedt, hogy mozdulni sem tudott. Pár másodperc telhetett el, amikor a wallis-i tizedes meglátta a jelenetet, odajött, egy ökölcsapással a földre terítette, majd elvettük a fegyvert tőle és elkergettük. Megtehettem volna, hogy lelövöm, de nem tettem. Hogy miért? Mert nem vagyunk gyilkosok, hanem katonák. Az egész akció reggel ért véget, és mindenki ott alakított ki ellenőrző pontot, ahol abban a pillanatban volt. Elhelyezkedtünk egy üres házban az út szélén, és a két őrszemen kívül mindenki behúzódott az udvarba. Kellemetlen érzés volt, amikor a családtagok talicskákban hozták a hullákat, vagy a sebesülteket. Visszavettük Petevot, Bangui délnyugati kerületét, a folyó olajterminálját PETROCA, a MOCAF sörfőzdéjét és az országos rádióállomást, a SOCATELt.